Magyarország kisebb időszakoktól eltekintve a XVI. századig többé.kevésbé nagyhatalomnak (vagy legalábbis középhatalomnak) számított Európában. Aztán jött a török hódoltság ideje, és nagyjából másfél évszázad alatt a meghódított terület nagy része elnéptelenedett, illetve a magyar lakosság olyan mértékben megfogyatkozott, hogy az uralkodó réteg kénytelen volt más nemzetiségűeket betelepíteni, amely viszont teljesen megváltoztatta az ország jelentős területein az etnikai összetételt, és közvetett módon ugyan, de végül Trianonhoz vezetett.
A pusztulás egyik oka (természetesen a háborús állapotok mellett) a török elöljárók rablógazdálkodásával magyarázható. Ameddig ugyanis a magyar nemeseké volt a terület, az saját tulajdonuk volt, még csak el sem adhatták, egyedül a család kihalásával szállhatott vissza a királyra a birtok. Így aztán a birtok tulajdonjogával rendelkező nemesek, mivel részben a birtokaik jövedelméből éltek, részben ha akarták, sem lett volna más választásuk, mint hogy haláluk után örökségül hagyják azt a gyermekeiknek, unokáiknak, ezért igyekeztek vigyázni a tulajdonukra, és minél jobb állapotban megőrizni azt a leszármazottaik számára. A török hódoltság korában a terület új urai ezzel gyökeresen szakítottak, amelynek fő oka, hogy az összes meghódított földterület a szultán személyes tulajdona volt, amelyből legfeljebb ideiglenesen, használatra adott kisebb-nagyobb területeket a katonáinak, azonban bármikor tetszése szerint dönthetett úgy, hogy visszaveszi. Emiatt aztán a földet időlegesen használó ember sohasem tudhatta, hogy akár holnap az övé lesz-e még a birtok, ezért addig próbálta kihozni belőle a maximumot, ameddig még megtehette. Egyáltalán nem törődött vele, hogy hány jobbágy hal bele a feszített munkatempóba (az újabb és újabb hódítások miatt amúgy is bőven akadt pótolható munkaerő), és azzal sem törődött, hogy a föld vajon "kifárad" és terméketlenné válik-e, hiszen mire ez bekövetkezett, addigra már úgysem az övé volt a terület, ráadásul az ezt megelőző technikák általában csökkentették volna az egyszerre megművelhető terület nagyságát, és ezáltal a birtok nyereségét is.
De térjünk vissza a jelenbe. Senkit nem szerettem volna a sorsát akár évtizedekre meghatározó döntésekben befolyásolni, ezért megvártam a határidő lejártát, mielőtt érdekességképpen leírom a saját szempontjaimat nemcsak a konkrét esetben, hanem úgy általánosságban a magán és állami rendszer közötti választással kapcsolatban. (Itt jegyzem meg, én magam nem voltam döntési helyzetben, tehát engem személyesen nem érintett az ügy.)
Ha egy vállalkozó céget alapít, különösen ha olyan nagyvállalatról van szó, amelyik valódi választási lehetőséget kínálhat akár egy állammal szemben is, akkor ezt nagy valószínűséggel nem pár évre tervezi. Természetesen szeretne az üzletből megélni, hiszen ő maga is pénzt fektetett az indulásába, sőt később esetleg ráhagyni a céget az örököseire, de persze ha kirabolja az ügyfeleit, aztán lelép egy olyan országba, amellyel nincs kiadatási egyezménye az eredeti országnak, akkor ugye a hosszú távú befektetés nem fog összejönni. Ráadásul nem kell még csak kirabolnia sem az ügyfeleket, ha nem biztosít számukra kedvezőbb feltételeket másoknál, akkor perceken belül maguktól átszerződnek a konkurenciához. Az államnál ezzel szemben ott kezdődik a dolog, hogy a vezető politikusok eleve nem fektetnek be a saját pénzükből egy árva garast sem. El lehet képzelni, hogy mi a különbség aközött, ha valaki a saját vagyonát fekteti egy üzleti vállalkozásba, vagy ha a mások pénzével ga(rá)zdálkodik. Aztán ugye ott vannak azok a kellemetlen választások. Még a diktátorokat is megdöntik előbb-utóbb (lásd. Tunézia, Egyiptom, stb.), demokráciában viszont bármikor érezhetik úgy az emberek, hogy egy másik párt jobban csinálná, és leválthatják az aktuális vezetőket. Tehát ha nyerni akarnak a dolgon anyagilag, akkor (előrehozott választásokkal nem számolva) van rá 4 évük, aztán utánuk a vízözön. Nem mondom, hogy nem tervezhetnek hosszabb távra, de ugyanúgy nem lehetnek biztosak a dolgukban a jövőbeli választások megnyerésével, és így az évtizedekre szóló terveik megvalósításával kapcsolatban, ahogyan pár évszázaddal korában egy török bég sem tudhatta, hogy mikor esik ki a szultán kegyeiből, és veszíti el a kizárólag használatra kapott birtokát. Arról nem is beszélve, hogy ha az emberek nincsenek megelégedve egy tisztán állami rendszerrel, akkor nincs hova átszerződniük. Persze erre való a vezetőség leváltása, de attól a rendszer működése nem változik meg alapjaiban, ugyanúgy állami rendszer marad.
Természetesen vannak érvek az állami rendszerek mellett, amelyek azonban nem feltétlenül állják meg a helyüket. Például gyakran felmerül, hogy az állam nem profit orientált, és olyan még nem volt, hogy az állam ne biztosítsa pl. a nyugdíjak kifizetését vagy az egészségügy fenntartását. Nos, ez utóbbi nem egészen igaz. Magyarországon például csak 1928-ban, a gazdasági világválság idején hoztak először törvényt a nyugdíjról (sőt tudtommal a világ legtöbb országában nagyjából ekkoriban vált általánossá, hogy az egyes államok járulékfizetés fejében nyugdíjat fizetnek az állampolgáraiknak idős korukban), tehát a több, mint 1100 éves történelmünkből kevesebb, mint 100 éve kezdődött az a gazdasági kísérlet, amely szerint az állam ilyen módon próbálja rendezni a kérdést. Ráadásul már eddig is voltak olyan országok, amelyek csődbe kerülve vagy ahhoz közeli helyzetben (lásd egyes volt szovjet államok a 90-es évek elején), egész egyszerűen hónapokat csúsztak a nyyugdíjak kifzetésével, és nem igazán érdekelte őket, hogy addig miből élnek a nyugdíjasok, mert ha akartak sem tudtak volna fizetni az üres államkasszából. Ezen kívül Magyarországon (és kisebb-nagyobb mértékben a egész "nyugati világban") felmerül az a probléma, hogy a társadalom folyamatosan öregszik, egyre több nyugdíjas lesz, egyre kevesebb járulékfizetőre. Ezt itthon az is súlyosbítja, hogy bár nem igazán illik felvetni, és szerencsés esetben ez hosszabb távon akár változhat is, de jelenleg az ország egyes területein ismét változóban van az etnikai összetétel, jelentősen növekszik azoknak az embereknek a száma, akik egy olyan kisebbséghez tartoznak, akiknek a körében részben az alacsony iskolázottság, részben egyéb okok miatt már a rendszerváltás óta kimagasló a munkanélküliek aránya, akik értelemszerűen járulékot sem fizetnek, hiszen nincs miből, ráadásul sokan közülük állami támogatásra szorulnak, ami még tovább súlyosbítja a költségvetés helyzetét. Persze átmenetileg ezt könnyen egyensúlyba lehet hozni a feketegazdaság visszaszorításával, a rokkantsági nyugdíjak esetén a tömegesen előforduló csalások kiszűrésével, illetve a korengedményes nyugdíjba vonulás lehetőségeinek radikális csökkentésével. Ugyanakkor ez, még ha rövid távon jelentősen javíthat is a helyzeten, hosszú távon semmiképpen nem oldja meg az alap problémát.
Namármost nézzük meg a magánbiztosítós rendszert. Tény, hogy sok ember esetében a 12 év alatt elért hozam jóval alatta maradt az elvárhatónak. Ennek az okai közül kiemelnék kettőt.
Az egyik,hogy volt egy világméretű gazdasági válság, amely miatt visszaesett a termelés, ha pedig egy cég kevesebb nyereséget ér el, vagy pláne veszteséget realizál, akkor nyilvánvalóan a részvényeinek az árfolyama is leesik. Lehet erre azt mondani, hogy a bankok felelőteln hitelezési gyakorlata okozta az egész válságot, és ezért ne bízzunk a pénzügyi szektorban tevékenykedő cégekben, ugyanakkor egy dolgot mindenki elfelejt, vagy nem is tud róla. 1995-ben még Bill Clinton amerikai elnök aláírt egy törvényt, amely KÖTELEZTE a bankokat arra, hogy az alacsony jövedelműeknek is adjanak lakáshitelt. Azaz az amerikai kormány (=polititkusok, azaz az "állam"), törvénnyel kötelezte a bankokat, hogy cukorka helyett is hitelt osztogassanak boldog-boldogtalannak, függetlenül attól, hogy azok előreláthatóan vissza tudják-e fizetni. Maguktól a bankok ezt sosem tették volna! Így rögtön más megvilágításba kerül, hogy miért is kellett később az adófizetők pénzéből kisegíteni a bajba került bankokat. Többnyire azért, mert a törvény miatt éppen ezt a pénzt kellett korábban szétosztaniuk ugyanazoknak az adófizetőknek, akikről már akkor is tudták, hogy sohasem fogják visszafizetni.
Ugyanakkor hosszú távon mindezek ellenére is nyereséget hoznak a magánpénztárak. Hosszú távról beszélek, tehát ezért is nem javasolták eleve idősebb emberenek pl. a magánnyugdíjpénztári tagságot, hiszen átmenetileg lehetnek visszaesések. Egy konkrét példán bemutatva: egy nyugdíjpénztár a hozzá befizetett pénzt egy olyan cég részvényeibe fekteti, amelyik 20 ezer db-ot gyárt le évente a termékeiből. Aztán jön a gazdasági válság, és ez visszaesik 10 ezer db-ra. Feleannyi termelés esetén feleannyi a nyereség, tehát a részvényeinek az árfolyama is visszesik, vagyis aki befektetett az ő részvényükbe, az veszített a befektetéséből. Tegyük fel, hogy a cég nagyon ráfázott, és a termelése már sohasem lesz a régi, örökre 10 ezer db marad. Ez azt jelenti, hogy a következő 30 évben még mindig legyárt a termékéből 300 ezer db-ot, ennyi után keletkezik nyeresége, tehát a részvényeinek az értéke ezzel arányosan fog növekedni. Természetesen az is előfordulhat, hogy 1-1 cég egy komolyabb válság idején végleg tönkre megy, na de mennyire életszerű, hogy az összessel ez történjen? Márpedig egy magánpénztár nem egy cég részvényeibe fog befektetni, hanem részvény csomagokba, amelyek sok nagy cég részvényeit tartalmazzák.
Az elmúlt évek rossz hozamainak másik oka maga az állam. Amikor bevezették a magánnyugdíj rendszert, az állami vezetők tudták, hogy mivel ezentúl a járulék egy része magáncégekhez folyik be a költségvetés helyett, ezért ameddig a magánnyugdíjpénztárak nem kezdik el a nyugdíj kifizetéseket, addig ők csak a pénzt gyűjtik, míg az államnak a kieső bevételek miatt vesztesége keletkezik. Ezt úgy próbálták megoldani, hogy törvénnyel kötelezték a nyugdíjpénztárakat (már megint azok az elcseszett törvények!), hogy a befektetéseik egy részét államkötvényekben tartsák, vagyis az állam kieső bevételeinek nagyobb részét ők hitelezzék meg. Ezáltal viszont a befizetések kb. 70-80%-a továbbra is az államhoz folyt be, csak áttételesen. Eközben az állam felelőtlen gazdaságpolitkája miatt az államkötvények értéke folyamatosan lecsökkent a búvárbéka sokat emlegetett testrésze alá, volt olyan időszak, amikor az ország már az IMF hiteleire szorult, mert egész egyszerűen az állampapírok a kutyának sem kellettek. Mivel a magánnyugdíjpénztárak az éppen aktuális értéken tartják nyilván a befektetéseiket, nem csoda, hogy a befektetések állampapír része, ami ugye a befektetés többségét alkotja, nagyjából nulla körüli értéken szerepelt a nyillvántartásokban. Tehát nem eltőzsdézték, hanem hagyták (kénytelenek voltak hagyni), hogy a politikusok az utolsó fillérig elköltsék.
Mellesleg nem ez volt az első eset, amikor az állam addig költötte az emberek járulék befizetéseit, ameddig semmi sem maradt belőle, mire fizetni kellett volna belőle. Sok szó esik mostanában arról, hogy az állami nyugdíj felosztó-kirovó rendszerben működik, azaz a jelenlegi járulék befizetésekből fizetnek a mostani nyugdíjasoknak. Na erre kérdezte az én drága nagymamám, hogy és mi történt azzal a pénzzel, amit ő 43 év alatt befizetett járulék címén a leendő nyugdíjára? Nos, elárulom: az a pénz már rég nincs meg, mert mire nyugdíja ment, addigra az állam akkori vezetői azt elköltötték. Ami önmagában is kellemetlen, de mit mondanak erre a jelenlegi vezetők? Viiszavesszük a pénzt azoktól, akik jogtalanul elköltötték? Nem, ők azt mondják, hogy annak már lőttek, a mai generáció fizesse meg az összeget még egyszer, aztán a saját nyugdíjukról majd az ő unokáik gondoskodnak.
Végül ha már általánosságban szerettem volna bemutatni az állami és a magán rendszerek közötti különbségeket, ejtsünk néhány szót a másik olyan témáról, ahol felmerült, hogy az állami mellett/helyett érdemes lenne magánbiztosítós rendszerrel próbálkozni. Ez a terület az egészségügy. Tudom, erre azt szokták mondani, hogy az egészség az aztán végképp nem múlhat üzleti érdekeken. Ez valóban így van. Ugyanakkor ne felejtsünk el egy dolgot. A tudomány, ezen belül az orvostudomány ma sokkal gyorsabban fejlődik, mint a gazdaság. Ez azt jelenti, hogy egyre hatékonyabb módszerek léteznek, de ezek egyúttal egyre drágábbak is, és ezt a költség növekedést a gazdaság nem bírja követni. Más területeken meg lehet oldani, hogy ha egy új módszer nem gazdaságos, akkor elhalasztják a bevezetését. Például tudjuk, hogy az olaj néhány évtized múlva végleg elfogy, az autók ma mégis többnyire kőolaj-származékokkal működnek, mert ugyan léteznek már például napelemes autók, amelyekhez az "üzemanyag" még évmilliárdokig kitart, de egyelőre túl drága lenne bevezetni.
Az egészségügyben viszont más a helyzet. Ott nem lehet azt mondani egy halálos betegnek, hogy már megvan a gyógymód a bajodra, de nem gazdaságos bevezetni, ezért nem alkalmazzuk. Viszont így az egyre újabb módszerek miatt egyre több pénzbe kerül az egészségügy, és egy idő után eljön az a pont, ahol az állam már nem tudja megoldani a költségek fizetését. Egy emberi élet értékét nem lehet pénzben kifejezni, tehát ha valakit egy 100 milliárd dollárba kerülő műtéttel lehet megmenteni, azt akkor is ki kell fizetni. Ha viszont az államkasszában egész egyszerűen nincs annyi pénz, akkor ki kell találni valami mást. Természetesen a végleges megoldás egy olyan módszer kidolgozása lenne, ahol az orvosok, ápolók, egészségügyi dolgozók, gyógyszereket és orvosi műszereket gyártók nem pénzben kapják meg a munkájuk ellenértékét, és mégis meg tudnak belőle élni egy pénzalapú világban, de mivel ezt a trükköt még a legkomolyabb közgazdászok sem kezdték el még kidolgozni sem, így átmenetileg kénytelenek leszünk pénzzel megoldani a dolgot. Ha pedig az államnak abból nincs elég, akkor kénytelen lesz attól kérni, akinek van. Vagyis előbb-utóbb mindenképpen be kell vonni a magáncéges rendszert az egészségügybe, nem azért, mert az jó megoldás, hanem mert nincs más választásunk. (És nem azért, mert elkúrtuk... :-D)
Persze felmerül, hogy hogyan lehet megoldani, hogy a kecske is jóllakjon, és a káposzta is megmaradjon, azaz a magáncég is jól járjon (különben nem érdemes befeketetnie ebbe az ágazatba), és a betegeknek se kerüljön többe, mint az állami rendszer. Először is talán nem kellene megvárni, ameddig már muszáj lesz áttérni a magánypénztáras rendszerre. Nagyon nem mindegy ugyanis, hogy ki diktálja a feltételeket. Például az USA-ban akkor tértek át a magánycéges rendszerre, amikor már nem volt más választásuk, mert az állam nem tudta tovább fenntartani az egészségügyet. Csakhogy ha az államnak kell pénzt kunyerálnia a magáncégtől, akkor a magáncég diktálja a felteteleket, ennek az eredménye péládul több millió biztosítás nélküli ember, aki legfeljebb életmentő beavatkozásra jogosult valamelyik lerobbant közkórházban. Ha viszont olyan helyzetben van egy ország, hogy még "ráérne" bevonni a magáncégeket, akkor az állam szabhatja a feltételeket, hiszen még nincs rászorulva a magáncégek pénzére. Így szabhat olyan feltételt, hogy aki akar, az beszállhat, de aki most kihagyja a lehetőséget, az véglegesen ki van zárva az "üzletből, vagy például hogy mindenkinek köteles egyenlő ellátást biztosítani akkor is, ha ez számára veszteséges, viszont például egyes nem a gyógyításal összefüggő kényelmi szolgáltatásokat nyújthat plusz pénzért a gazdagoknak. (Ugyanazzal a kezeléssel ugyanolyan hatékonyan lehet gyógyulni egy hatágyas kórteremben, és egy minden extrával - tv, számítógép, internet, stb. - felszerelt egyágyas VIP teremben is.)
Ugyanakkor a magáncég bizonyos költségeken tud spórolni például azzal, ha hatékonyabban költi el a pénzt. Tegyük fel, hogy van egy beteg, akinek a bajára kétféle gyógymód van. Az egyik olcsóbb, de az csak a tüneteket szünteti meg, maga a betegség megmarad, és mondjuk 5 év múlva újra előjön a probléma. A másik módszer jóval drágább, de véglegesen megszünteti a problémát. Állami módszernél az egészségbiztosítónak az az érdeke, hogy minél olcsóbban megússzák a dolgot. Ez azt jelenti, hogy az olcsóbb módszert fogják alkalmazni, ha pedig 5 év múlva újra felmerül a betegnek a problémája, addigra már úgyis más lesz a miniszter, a jelenlegi azt fogja mondani, hogy azt majd oldja meg ő. A magáncég ezzel szemben élete végéig szerződésben szeretne maradni a beteggel, és úgy, hogy ez lehetőleg minél hosszabb időszak legyen, mert addig is nekik fizeti a járulékot. Nekik nem érekük 5 évente újra kifzetni egy kisebb összeget, ami 30-40 év alatt összességében sokszorosa lehet annak, amennyiből egyszer és mindenkorra meg lehetne oldani a problémát. Arról nem is beszélve, hogy egy csak állami rendszerben az államnak az összes orvossal szerződnie kell, míg egy magáncég válogathat, és megteheti, hogy csak a legjobbakkal szerződik.
Sokféle érvet lehetne még felhozni a témában, de így hirtelenjében ezek lennének azok az alapelvek, amelyek alapján én a magam részéről úgy gondolom, hogy a legtöbb esetben érdemes akár az állami rendszer fenntartása mellett egy magáncéges alternatívát is választási lehetőségként fenntartani, és minél több embert az igénybevételére biztatni. Bár időnként vannak politikai erők, amelyek ezt nem ismerik fel, vagy önös érdekből elhallgatják, de véleményem szerint ez hosszú távon az állam érdeke is, hiszen egyedül így tudja biztosítani bizonyos költséges rendszerek hosszabb távú fenntarthatóságát, és az ezekkel kapcsolatos állami kiadások csökkentését, vagy legalábbis szinten tartását.
