HTML

Ígéret(ek) földje

Közéletről, politikáról, vallásról, bulvárról hol viccesen, hol komolyan.

Friss topikok

Linkblog

A paradicsom meghódítása

2010.10.31. 17:07 BaSa

Avagy ketchupot csinálunk a szép új világból is

 

(A most következő történet kitalált, szereplői sosem léteztek, aki mégis magára ismerne, azt nem tudom sajnáljam-e vagy kiröhögjem)

  

Tízezer évvel ezelőtt egy különösen szép nyári napon, ami a jégkorszakra való tekintettel olyan volt, mint ma egy különösen csúnya téli nap, lökött mamutvadászok egy csoportja végleg eltévedt valahol Szibériában. A törzsfőnök ugyan mondta nekik, hogy a mamutok már tavaly nyáron kihaltak, de nem hitték el, és tovább keresgéltek. Egyszer találtak egy jégbe fagyott mamutot, és amikor azt megették, a konzerv-mamutról elnevezték őket konzervatívoknak, de végül még ez a mamut is elfogyott, így tovább vándoroltak.

 

Egy szép napon ahogy átkeltek egy keskeny földnyelven, egyszer csak beszakadt mögöttük a jég. Persze hallottak már valamit a globális felmelegedésről, de addig nem gondolták volna, hogy a tenger szintje így megemelkedik, és azt sem sejtették, hogy már az új világban vannak, mert ez is olyan pocsék volt, mint a régi.

 

Egy idő után találkoztak egy törzzsel, akik miután megtudták, hogy ők Ázsia felől érkeztek, rögtön az ottani divatról kezdtek érdeklődni. A ruhájukat vizsgálgatva kérdezgették őket, hogy „Ez kimonó?” Az elején még udvariasan válaszoltak, hogy medvebőr, de amikor már százhuszonkilencedszer is ugyanazt a kérdést tették fel nekik, akkor kezdtek csúnyán nézni, így a szomszéd törzs általában csak odáig jutott a kérdésben, hogy „Ez kimo…?” Erről aztán el is nevezték őket eszkimónak.

 

Mivel a  mamutcsapdáikkal itt sem fogtak semmit, viszont egyre többször tört fel a földből az a fekete trutymó amikor ásni kezdtek, ezért Alaszkából is tovább álltak. Kicsit nyugatabbra is jó sok gödröt ástak, de végül azokban meg összegyűlt az esővíz, és jó kis pecázó tavak lettek belőlük egész Kanadában.

 

Mindezt megelégelve a vadászok délnek fordultak, és sok furcsa törzzsel találkoztak. Először is ott voltak azok, akik már messziről köszöntötték őket egy laza „Szió!”-val, de mivel elég veszélyesnek tűntek, így nem mentek közelebb, csak elnevezték őket sziúknak. Egy másik törzs állandóan megtámadta őket, de nem ám szemtől szemben, hanem mindig elbújtak, és lesből támadtak, ha meg üldözni kezdték őket, akkor elmenekültek és újra elbújtak a sziklák mögé vagy az erdőben. A bújócskázós-fogócskázós harci stílusukról el is nevezték őket ipi-apacsoknak.

A következő törzsnél a kommunizmus eszméiben hittek, náluk minden közös volt, ők ezt úgy nevezték, hogy mindent államosítottak. Ez főleg a szomszéd törzsek lovaira vonatkozott, akik ezért bosszúból elkezdték őket kommancsoknak csúfolni. Még délebbre vándorolva találkoztak egy törzzsel, akik szerették volna vendégül látni őket vacsorára. Rendkívül büszkék voltak a kiváló szakácsukra, aki az angolos konyha nagy rajongója volt, azonban aznap este kicsit több tüzes vizet fogyasztott a kelleténél, így aztán odaégette a vacsorát. Sopánkodott is utána hetekig, hogy „Odaégett a finom steak… a steak… a steak…”  Egy idő után megunták, és tovább áltak, de előbb még elnevezték ezt a törzset „a steak”-ről aztéknak.   Később találkoztak egy maya törzzsel, aki nagy piramisokat építettek, és a magyarabok rokonainak mondták magukat, de mindenki tudta, hogy kamuznak, mert a piramisok tervrajzát egy eltévedt egyiptomitól nyerték rablóultin, a magyarokról (akkori nevükön mogyorókról) meg mindenki tudta, hogy egészen másfelé élnek és máshogy néznek ki.

 

Sajnálatos módon addigra már a többi törzs is elég jól kiismerte a mamutvadászokat, és persze dinkának tartották őket. Viszont mivel a nyelvükben a „d” betű tabunak számított, ezért a megnevezésük végül röviden csak inka lett.

 

Történt egy napon, hogy a varázsló nagyon összeveszett a törzsfőnökkel. A harcosok közül sokan az egyik, sokan a másik oldalára álltak, a többiek meg csak nézték, hogy lassan szétesik a törzs. El is váltak volna az útjaik, csak hogy azon is összevesztek, hogy ki keressen magának új szálláshelyet. A törzsfőnök azt mondta, hogy ez a föld az inkák hazája, márpedig ő és minden harcosa inka. A varázsló erre azt mondta, hogy ő még inkább, és hogy megkülönböztesse az övéit a többiektől, elhatározták, hogy ezentúl békeidőben is viselni fogják a harci díszeiket. A törzsfőnök emberei erre megsértődtek, és sokan közülük harci díszek nélkül vonultak csatába, de amilyen lüke képet tudott néha vágni a főnökük, ez nem igazán tűnt fel senkinek. Ráadásul azt is elkezdték híresztelni a varázslóról, hogy nem is igazi indián, hanem csak indiai cserediákként érkezett a törzshöz, ami már csak azért is gyanús volt egyeseknek, mert olyan inkát még nem láttak, aki folyamatosan idióta dakota közmondásokkal szórakoztatta a népét.

 

Egy napon a szokásos Manitu idéző ünnepségen, ahova mostanában már inkább csak a varázsló emberei jártak, az egyik harcos a varázslathoz szükséges tábortűzzel véletlenül felgyújtotta a törzsfőnök egyik harcosának a sátrát. Több se kellett a törzsfőnök embereinek, szépen libasorba álltak, ás tűzoltás címén jól nyakon öntötték a varázsló embereit. Ebből persze megint akkora bunyó lett, hogy csak a fogorvosok jártak jól, a nagy verekedésben valaki még azt is látni vélte, hogy a törzsfőnök egyik embere, aki civilben kígyóbűvölőként tevékenykedett, a kedvenc viperáját is a varázsló embereihez vágta. Mivel a törzsfőnök emberei jóval erősebbnek látszottak, a varázsló egyik idősebb embere azt találta ki, hogy szerez egy lovat, és azzal vágtat a törzsfőnök emberei közé, de pechjére addigra náluk is bevezették a kommancs módszert, így az összes lovat a főnök emberei őrizték. Ezért aztán a harcos csak egy kivénhedt gebét talált, aki pár lépés után összeesett, a harcos meg akkorát taknyolt, hogy egy hétig rajta röhögött a törzs. Ráadásul mindenki hallotta, amikor nemrég az egyik ellenséges törzs sámánja pont egy ilyen lovasrohamot javasolt az inkák szétkergetésére, ezért különösen durvának találták az öreg ötletét.

 

Pár hónappal a csetepaté után a varázsló emberei közül néhányan revansot akartak venni, ezért „véletlenül” felgyújtották az egyik legdíszesebb sátrat. Sajnos elfeledkeztek róla, hogy nemrég volt a négy évszakonként egyszer esedékes törzsi tombola játék, ahol a sátrat a varázsló egyik embere nyerte el a törzsfőnöktől. Így aztán a harcos társaival együtt komoly nemtetszésének adott hangot, ami a rőzsegyűjtőknek nyolc napon túl gyógyult. A vezetőjük ezután mérgében elkezdte híresztelni, hogy sem a törzsfőnök, sem a varázsló nem inka, ő viszont a leginkább, és a harcosai ijesztő harci díszekben kezdtek járkálni a sátrak között, ijesztgetve mindenkit, aki szerintük nem indián, hanem indiai volt. Ebből persze hamar elege lett az egész törzsnek, és jól elkergették őket.

 

Hamarosan azonban újabb probléma adódott, amikor a varázsló embere bejelentette, hogy az új sátrában tartotta a törzs gyógyfüveit, és azok most mind elégtek. Elvileg persze a varázsló embereinek a dolga lett volna a gyógyfüvek gyűjtése, de ők most nem merték egyedül hagyni a törzsfőnök csapatát a törzs értékes medvebőreivel. A főnök néhány harcosa azt javasolta, hogy ah a varázsló emberei nem gyűjtenek elég gyógyfüvet, akkor ezentúl bárki gyűjthessen, sőt ha eleget hoz belőle, még jutalmazzák is meg az illetőt néhány medvebőrrel. A varázsló persze nem nézte jó szemmel, hogy valaki előre igyon az ő medvebőrére, és azt mondta, hogy mások úgysem értenek ehhez, csak a medvebőröket akarják, és „különben sem igazság, hogy a mi harcosaink küzdenek a medvével, erre jöhet bármiféle idegen törzsbéli harcos, aki pár vacak gyógyfűért cserébe megkapja a törzs vagyonát”. Végül még azzal is megvádolta az ötlet kiagyalóit, hogy valójában azért nincs már elég gyógyfüve a törzsnek, mert ők elszívták. Hiába védekeztek azzal, hogy azért fogyott idén több a fűből, mert kitalálták, hogyan lehet gyógyítani néhány olyan betegséget, amibe tavaly még belehaltak, végül nem hallgattak rájuk, és elkergették őket.

 

Ez a kis csoport később Jamaicában telepedett le, és egy Bob Marley nevű törzsfőnök vezetésével feltalálták a reggae zenét, bár ezt egy idő után mellőzni kezdték, amikor elfogyott a szigeten a fű, és valaki megkérdezte, hogy mi ez a sz@r zene?

 

Az otthon maradtaknak persze továbbra sem voltak gyógyfüveik, és mivel a puszta ráolvasás nem volt elég, egy napon már a varázsló egyik embere is azt mondta, hogy valaki most már elmehetne gyógyfűért. Persze jól leugatták, de amikor a füvek hiányában hullani kezdtek a harcosok, végül csak elkergették a lökött varázslót. Igaz nem sokkal utána a törzsfőnököt is, amikor meglátták hogy lopja a törzs medvebőreit, és védekezésül csak annyit tudott mondani, hogy „elqrtam”.

 

A tanulság az egészből csak annyi, hogy a történelem folyamán sok (d)inka törzs létezett, de akár a törzsfőnökre, akár a varázslóra hallgattak, végül nem sok medvebőrük maradt.

 

 

 

 

 

Szólj hozzá!

Címkék: politika humor ősember

A bejegyzés trackback címe:

https://basa.blog.hu/api/trackback/id/tr552411945

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.
süti beállítások módosítása