Avagy hun foglaljunk hont
(A most következő történet kitalált, szereplői sosem léteztek, és leszármazottaik sem olyan lököttek, mit az őseik – vagy mégis?)
Egy szép napon, mikor a szokásos hófúvás már harmadszor temette be a hibbant mamutvadászok barlangjának a bejáratát, és már nagyon unták a hólapátolást, ráadásul a mamutok is kezdtek kihalni, a törzs úgy döntött, hogy el kellene költözniük melegebb éghajlatra. De vajon merre induljanak? A törzsfőnök szerint mindenképpen kelet felé, mert valahol távol, keleten van az Ígéret Földje. És egyébként ő is mindig megtartja, amit ígért. Ezt történetesen a harcosok is megerősíthették, mert a főnök többnyire medvebőröket ígért nekik, és mindig meg is tartotta. A bőröket… Arról viszont elfeledkezett, hogy már most Kamcsatkánál járnak, így ha ennél „Távol-Keletebbre” mennek, akkor a végén még felfedezik Amerikát. A harcosok többsége viszont – főleg a varázsló hívei – a nyugathoz szerettek volna csatlakozni, és azt mondták, hogy ők akár a törzsfőnök vezetése nélkül is elindulnak, a mostani vezetőség alatt úgyis rosszabbul élnek, mint négyszázezer éve. A főnök emberei ugyan mondták nekik, hogy „Akkoriban még majmok voltunk, azóta lezajlott egy emberré válás”, de a varázsló emberei azt válaszolták, hogy „Ti még mindig majmok vagytok!”. Ebből persze megint komolyabb bunyó nézett ki, de mivel akkoriban a varázsló követői legalább kétszer annyian voltak, ezért a törzsfőnök gyorsan bevezette a demokráciát, amit ebben az esetben úgy értett, hogy nem kényszerítenek senkit, mindenki menjen, amerre akar.
Így hát a főnök emberei elindultak az új világba, a varázsló törzse pedig elindult nyugatra, de előbb még új főnököt választottak. Mindenki meglepődött, amikor végül nem a varázsló lett a vezető, de ő azt mondta, hogy nem is akar főnök lenni. Tudta ugyanis, hogy még hosszú út vár rájuk, olyan vidékeken keresztül, ahol kevés lesz az ennivaló, és semmi kedve nem volt egy válság közepén spórolásra biztatni a harcosokat, mikor ők jobban szeretnének élni.
Vándorlásuk során hamarosan találkoztak egy másik törzzsel, akikről először azt hitték, hogy nagyon bizalmatlanok, mert midig ferde szemmel néztek rájuk, de végül kiderült, hogy csak túl szorosan kötötték meg a copfjukat. Amikor viszont beszélgetni próbáltak velük, az idegen törzs tagjai valami érthetetlen nyelven kezdtek hadoválni.
- Sajnálom, de nekem az kínaiul van ahogyan ti beszéltek. – mondta a megszólított harcos.
- Nekünk is. Ugyanis kínaiak vagyunk…
Ezek után már kicsit könnyebben szót értettek, és az is kiderült, hogy a törzsnek rengeteg eladó holmija van, ráadásul, ahogy ők mondták „nagyon óccón”. Vettek is tőlük sok mindent, csak azt furcsállták kicsit, hogy az üzlet megkötése után az eladóknak sürgős dolguk akadt valahol máshol. Nagy volt a meglepetés, amikor használni kezdték a frissen vett holmikat. Amikor az új bunkóik kettétörtek a varázsló fején, akkor még nem tűnt fel nekik semmi, végül is régebben is előfordult, hogy túl nagyot ütöttek az öregre, amitől az még lököttebb lett. De amikor a tűzcsiholó köveiket összeütve víz fakadt a kőből, akkor már vissza akartak menni reklamálni. Sajnos azonban ekkor derült ki, hogy a vadiúj tigrisbőreikben még benne laknak a régi tulajdonosaik, így gyorsan futásnak eredtek.
Később találkoztak egy nagyon nagy törzzsel. Megpróbálták megszámolni őket, de többségük kettőig sem tudott számolni, így végül inkább megkérdezték őket:
- Hány harcosból áll a törzsetek?
- Annyian vagyunk, mint az oroszok.
- És kik vagytok ti?
- Az oroszok…
Ha már összefutottak, az idegenek megkérték őket, hogy segítsenek nekik egy kicsit a falujuk felépítésében. Sajnos az oroszok tényleg sokan voltak, így beletelt volna vagy negyven évbe, hogy mindegyikük házát felépítsék, ráadásul ők nem is akartak segíteni az építkezésben, inkább az arra járó népekre bízták a munkát, akiknek megígérték, hogy nem kapnak két óriási pofont, ha segítenek. Így a törzs végül otthagyta őket.
Ezután több kisebb törzzsel találkoztak, az egyiknek például megvolt az a kellemetlen szokása, hogy folyton okoskodtak, osztották az észt. El is nevezték őket észtnek. Egy másik törzs semmit sem tudott a történelméről, ha megkérdezték őket, mindig azt mondták, hogy ők csak úgy lettek.
Végül délnek fordulva találkoztak egy törzzsel, akik nagyon büszkék voltak a (szerintük) hatalmas dákójukra. Szerettek volna útba igazítást kapni tőlük, de ők csak annyit tudtak mondani, hogy mindegy merre mennek, mert úgyis minden út Rómába vezet. Amikor megkérdezték őket, hogy honnan tudják, büszkén mondták, hogy ők onnan jöttek.
- Szóval ti Roma-k vagytok? – kérdezték tőlük.
- Még hogy cigányok? Mi? Na ne röhögtessetek, mi vagyunk a dákó-románok.
Tovább haladva találkoztak egy olyan törzzsel, amelyik betegesen félt a betegségektől, és amikor valamelyiküket megvizsgálta a törzs sámánja, a többiek mindig aggódva érdeklődtek a betegségéről: „Oszt’ rák?” Majd találkoztak egy olyannal is, amelyik a háborúik során mindent lerombolt, ami az útjába került, ők voltak a „törők” nép.
Mire ekkora utat bejártak, a többi törzs is megismerte már a lököttek népét, csak még azt nem tudták biztosan, hogy kik is ők valójában. Egyesek azt gondolták, hogy visszatért egy olyan nép, akik egyszer már jártak a környéken, de nagyon eltévedhettek, mert mindenkitől azt kérdezgették, hogy „Hun vagyok?” A környékbeli népek meg rájuk hagyták, gondolták, ha mindegyik azt mondja közülük, hogy hun vagyok, akkor tényleg hun lehet. Mások nem voltak ennyire biztosak a származásukban, és amikor látták őket egy-egy győztes csata után örömükben ugrálni, akkor arra tippeltek, hogy ők az „ugorok” rokonai lehetnek. Mivel a kérdést nem sikerült eldönteniük kívülállóként, ezért végül abban maradtak, hogy átveszik a törzstől a saját megnevezésüket, és mogyoróknak kezdték hívni őket.
Mivel a törzs nagyon unta már a folyamatos vándorlást, ezért úgy gondolták, ideje volna végre letelepedni, és elfoglalni egy jó kis összkomfortos hont. De hun? A Kárpát-medence megfelelő helynek tűnt, de sajnos azt már annyian elfoglalták, hogy egy ekkora medencében utoljára akkor volt ennyi ember, amikor Pamela Anderson vízimentőt játszott a Baywatchban, és mindenki jelentkezni akart a fuldokló szerepére. A probléma megoldására egy hétfős törzsfőnöki bizottságot állítottak fel, de mivel estig ők sem tudtak kisütni semmit egy vadkanon kívül, és egyikük már nagyon Álmos volt, ezért elhatározták, hogy a hétfős bizottságot feloszlatják, és másnap megalakítják helyette a keddes bizottságot, aztán a szerdásat, és így tovább. Pénteken már kezdtek idegesek lenni, mert még mindig nem jutottak eredményre, és a vallásuk szerint vasárnap nem dolgozhattak, mert az öreg sámán szerint még a Manitu sem dolgozik egész héten. Igaz másnap még csak szombat következett, de felmerült, hogy a szünnapot átteszik szombatra, mert a hétfői munkakezdést nagyon utálták, és gondolták, hátha több kedvük lesz dolgozni, ha hamarabb itt lesz a hétvége. De mivel a kérdést még nem egészen döntötték el, viszont a Manitut sem akarták megbántani, ezért a nép többsége biztos, ami biztos alapon szombaton és vasárnap sem dolgozott, amiből persze komoly gazdasági válság kerekedett. Akkor meg a törzs nagy része sztrájkba lépett, mert semmire sem jutott pénzük, de így már egyik nap sem dolgoztak, és pláne jól legatyásodtak.
Mikor végül már csak egy rozzant gebéjük maradt, egyszer csak előlépett egy nem túl erős, de annál ravaszabb harcos, bizonyos Kohn bácsi, aki a hét vezér mellett tanácsadói beosztásban játszott komoly szerepet a törzs életében. Az agresszívabb harcosok ugyan utálták, és azt terjesztették róla, hogy Kamcsatkánál még nem is volt tagja a törzsnek, de ő azért igyekezett mindig kihúzni őket a bajból, na persze szerény jutalékért cserébe, mert hát ugye valamiből neki is élnie kell. Meg a tíz gyerekének… Meg a nyolcvan unokatestvérének... Nem is beszélve arról, hány barátja és üzletfele volt… Egyszóval előlépett az öreg Kohn, és azt mondta:
- A múlt éjjel kikémleltem a medencében élő népet, hát mit mondjak, nem kimondottan szégyenlősek. Akkor se jönnek zavarba, ha előttük b...nak az avarba’. Na szóval ezek az avarok nem túl sikeresek az üzletben, arra gondoltam, elcserélhetnénk velük az egyetlen megmaradt gebénket az országukra.
- Megvesztél Kohn? – kérdezte tőle a törzs krónikása, bizonyos Sexpír Vili. – Egy országot egy lóért? Ez legalább akkora marhaság lenne, mintha olyasmit írnék a krónikáimban, hogy a nemrég trónra került viking királyfi hetekig lelkizik, mielőtt lecsapja az ellenfeleit. Pedig az a Hamlet gyerek van vagy két méter és legalább százhúsz kiló.
De végül is nem volt jobb ötletük, és mivel sok veszítenivalójuk már nem maradt, ezért úgy gondolták, hagy tegyen egy próbát az öreg. Hogy aztán mi történt, azt nem tudni, de később azt rebesgették, hogy a beszélgetés valahogy a következőképpen zajlott az avarok vezérével:
- Országomat egy lóért? Kohn, te nem vagy normális, ha azt hiszed, hogy én ebbe beleegyezek.
- Ugyan már! Belegondoltál te, mekkora felelősség egy ekkora területet kormányozni? Vagy hogy mennyi probléma lehet itt a következő 1100 évben? Az ország központi helyen van, így minden erre tévedt ázsiai nép rajtad keresztül akar majd csatlakozni Európához. Ráadásul a vidék sem lesz mindig ilyen virágzó. Képzeld el, mi lesz, ha a legelők kimerülnek, az utolsó fát is kivágjátok, és a folyóitokban kipusztulnak a halak valami szennyezés miatt. A nép meg persze azt fogja mondani, hogy mindennek te és a gyenge politikád az oka!
- Erre nem is gondoltam. De akkor is! Egy lóért? Van nálunk egy ősi, még a dakota időkből származó mondás: A lónak négy lába van, mégis megbotlik.
- De nem ez! Ennek csak három lába van!
- Hiszen akkor fogyatékos!
- Ez csak előítélet. Ez a ló három lábbal is ugyanúgy nyerít, falja a zabot és rúgja tökön a kovácsot, mint a négylábú társai. Hidd el, Szvatopluk, ez egy minden szempontból kóser, full-extrás, NATO-kompatibilis, gebe osztályú ló a 2. magyar íjászhadsereg kötelékéből.
És a fejedelem bedőlt a reklámszövegnek, így az üzlet létrejött. Amikor pedig néhány
nap múlva felkereste Kohn bácsit, hogy csinálják vissza a bizniszt, az öreg így felelt:
"A pénztártól való távozás után reklamációt nem fogadunk el!"
Miután ilyen sikeresen megszereztek egy hatalmas földdarabot, arra gondoltak, hogy megpróbálják ugyanezt a közelben élő morvaországi törzzsel is. Többen ugyan tartottak tőle, hogy egy „morvait” nem sikerül átvernie egy zsidónak, de szerencséjükre Kohn bácsi tudta, hogy a fejedelmek mindenhol egyformák, így ezt a törzset is sikerült átejteniük, és mire észbe kaptak, a főnökük eladta alóluk az országukat egy lóért és egy díszes lószerszámért cserébe. Próbálták visszaszerezni, de akkor már késő volt, ezért „vona-kodva” ugyan, de beletörődtek, hogy ugrott a haza, mehetnek haza. Illetve mehetnének, ha lenne hova. Később arra gondoltak, hogy legalább némi hangulatjavító intézkedés keretében lenyilazzák a főnököt. Sajnos azonban ő addigra kihasználta drága pénzen – illetve földön – vett lovának az előnyeit, és gyorsan elvágtatott egészen Svájcig. A morvák ugyan kérték a svájciaktól, hogy adják át nekik a főnököt és a lovat, de azt válaszolták nekik, hogy a két nép között nincs élőlényekre vonatkozó kiadatási egyezmény. Ezután arra kérték őket, hogy ha már a főnököt és a lovat nem is, de legalább a lószerszámot szeretnék visszakapni. A svájciak ezt el is küldték nekik, de valami fordítási hiba csúszhatott a kérésbe, mert lószerszám címszó alatt nem egészen azt kapták, amire számítottak.
Ma is sokan vannak, akik hont akarnak foglalni, akár kell, akár nem, de a fenti történetből is látszik, hogy a többet ésszel, mint erővel elv általában hatékonyabb minden másnál.
