1920. június 4-én aláírták Trianonban az I. világháborút lezáró békediktátumot. Az okokkal és a következményekkel most nem foglalkoznék, azt vérmérséklete és értékrendje szerint megtették és megteszik sokan, akár történészek, akár "amatőr" hozzászólók.
De attól tartok, egy valamivel még tartozunk magunknak, ez pedig a tanulságok levonása a történtekből. Ha már sokan fontosnak tartják a keresztény hagyományokra való hivatkozást, akkor a bibliai példát hoznám fel, amely szerint a kereszthalált a feltámadás követte. Így ha június 4. a nemzetünk gyásznapját jelenti, azt javaslom, hogy a rákövetkező június 5-ét tekintsük ezentúl a feltámadás napjának.
A döntés hatalmas tragédiát okozott az országnak, pusztán gazdaságilag nézve is, elvesztettük vagy csonkán maradt a közút és vasút hálózatunk nagy része, elvesztettük szinte az összes jelentős bányavidékünket, az alföldi mezőgazdasági területek kivételével nagyjából minden, az ország jólétéhez szükséges terület elveszett, vagy romokban hevert. Ráadásul másnap magyarok milliói keltek fel úgy, hogy mától egy másik ország területén élnek, pedig nem költöztek sehova. És mégis: minden magyar ember a szülőföldjén ébredt aznap reggel. Mert ne felejtsük, hogy egy országtól jogilag el lehet venni területeket, de egy néptől nem lehet elvenni a szülőföldjét, legalábbis ameddig az a nép azon a földön él. Tudom, a szomszéd népek sokszor kifejezetten durván próbáltak visszavágni a korábbi (vélt vagy valós) sérelmeikért, amibe belefért rengeteg magyar ember elüldözése a szülőföldjéről, sőt akár a szándékos írtásuk is, sok helyen meglehetősen hatékony módszerekkel. De talán vessünk egy pillantást erre a térképre:
kepfeltoltes.hu/110605/igazs_gosabb_hat_rvonal_www.kepfeltoltes.hu_.jpg
Ha 1920-ban figyelembe veszik a többek között Wilson amerikai elnök által javasolt etnikai szempontokat, akkor nagyjából így nézett volna ki az ország a békeszerződés után. Meglepően hasonlít a térkép a 40-es évek elején, a bécsi döntések után kialakult "Közepes-Magyarország" térképéhez. Sőt, ami azt illeti, néhány éve láttam egy térképet az etnikai eloszlásról a rendszerváltás környékéről, és bár azóta sok minden történt, kisebb területeket leszámítva jelentős változás 1920 óta sem történt.
Természetesen ez nem azt jelenti, hogy ma akár csak ennyit is vissza lehetne szerezni az elvesztett területekből (bár a nemzetközi jog elméletileg lehetőséget ad egy területnek az ország váltásra népszavazás útján, ha az elhagyni kívánt, és a fogadó ország is beleegyezik, bár a gyakorlatban érthető okoból ilyen még nem történt), de pl. az Erópai Unió szabályai alapján annyi máris történt, hogy kisebb alkalmi határ lezárásoktól eltekintve akár egy személyivel át lehet menni az egyik uniós országból a másikba. Tehát ha két magyar ember egy (határ)vonal két különböző oldalán él, akkor legalább most már (pl. a román-magyar és a szlovák-magyar határ esetén) elvileg át tudnak menni egymáshoz látogatóba úgy, mintha a vonal ott sem lenne. Márpedig ez az első bátortalan lépés afelé, hogy a vonal tényleg ne legyen ott, függetlenül attól, hogy azért nincs, mert odébb tolták, vagy azért, mert egyszerűen végképp eltörölték, és így a két oldal egy egységes "birodalom" részének számít (lásd USA tagállamok sok tekintetben névleges határai).
De tekintsünk most el a némiképp revízionista elképzelésektől, és nézzük meg más szempontból, milyen tanulságai lehetnek a történteknek. Van egy nép Ázsiában, amely mindig is távoli rokonokként tekintett ránk. Ők a japánok. A II. világháború végén őket is hasonló tragédia érte, mint nálunk Trianon, bár némiképp más jellegű Ők is elveszítették az addig uralt területeik jelentős részét, és bár a népük harmada talán nem került az új határokon kívülre, de milliók haltak meg, 2 teljes városuk a történelemben eddig (szerencsére) egyedülálló módon atomtámadásban pusztult el, az országuk romokban hevert, és volt még egy fontos dolog, amelyet európai emberek nem nagyon szoktak emlegetni. A japán hagyományok a császárt isteni eredetűnek tekintették, ami Eurőpában már néhány évszázada viccesnek tűnhetett, de Hirohito császár csak 1946. január 1-i rádió beszédében volt kénytelen beismerni, hogy ő bizony "csak" ember. Ezzel a japán nép hitét kb. olyan szinten zúzták porrá, mintha az európai kultúrkörben holnap maga a pápa jelentené be, hogy egy Közel-Keleten dolgozó régész csoport talált egy 2000 éves holttestet nagyon egyértelmű sebhelyekkel...
És mindezek után a japán nép nemcsak hogy talpra állt, nemcsak újra nagy és büszke nemzetté válhatott, de a világ egyik vezető gazdasági nagyhatalma lett. Ennek az oka pedig a hozzáállásukban keresendő. 1994-ben egy ismert magyar úszóbajnok már a visszavonuláson gondolkodott, mikor a VB-n megtörtént vele az, ami addig még soha: egy kínai úszó megelőzte. Egy akkoriban nyilvánosságra került történet szerint a sportoló akkor kiszállt a medencéből, odament az edzőjéhez, és azt mondta: "Holnap kezdjük el a felkészülést a következő versenyre, mert így nem hagyhatom abba. Bajnokként nem engedhetem meg magamnak, hogy úgy vonuljak vissza, hogy legyőztek..." És a következő olimpián újra ranyérmes lett, csak ezután vonult vissza, miután bebizonyította az egész világnak, hogy igenis ő a legjobb. És hogy mi köze ennek a japán néphez? Nos, bennük is ugyanez a hozzáállás dolgozik.
A magyar néppel az a baj, hogy sajnos sokszor hajlamosak vagyunk a hibáinkért és veszteségeinkért másokat hibáztatni. Ha minket legyőznek, "divat" gyűlölni az ellenfelet. A japánoknál ilyen esetekben tisztelik a győzest. Mi ellenségnek nevezzük azt, aki legyőzött, a japánok mesternek. Mi azt nézzük, hogyan lehetne bosszút állni az ellenfélen, ők azt, hogyan tudnák eltanulni azt a technikát, amivel legyőzték őket, hogy legközelebb ők is ugyanolyan kiváló harcosok lehessenek. Ha minket legyőznek, az ellenfél szemét volt, ha a japánokat legyőzik, az ellenfél jobbnak bizonyult, ezért tanulni kell tőle. 1945 után Japánt a németországi mintára több nép is megszállta és szektorokra osztotta, majd ugyanúgy néhány évvel később vonultak ki, mint Németország nyugati feléről. Ezután a japán nép nem siránkozott a veszteségek miatt, nem álltak le keseregni az elmúlt dicsőség felett, és nem toporogtak szinte egy helyben 90 év múlva is, hanem nekiálltak építkezni. Ennek keretében gyűlölködés helyett tanulni kezdtek legyőzőiktől, akikre tanítómesterként tekintettek. Az élet minden terülteén igyekeztek eltanulni másoktól, amit csak lehet, de minden területen csakis attól, aki az adott területen akkoriban a legjobb volt az egész világon. Bárkitől hajlandóak voltak tanulni, ha az így szerzett tudást a saját javukra fordíthatták. És 30-40 év elég volt nekik, hogy sok területen ők váljanak a világ legjobbjaivá.
Jellemző a kitartásukra az a kép, amely néhány hónapja járta be a sajtót, miután az emberi történelem 6. legerősebb földrengése rázta meg az országukat. A képen egy közeli nagyváros egyik irodaházának egyik emelete volt látható. Az emelet egyik oldala teljesn összeomlott, a plafon a padlón hevert, alatta törmelék és összetört berendezések. Az emelet másik fele szerencsésen épségben maradt, és a legnagyobb rengés után percekkel készült képen a japán dolgozóknak, miután előbújtak az asztal alól, az első dolguk volt, hogy a törmelék eltakarítása és a sebesültek ellátása után visszaültek az asztalukhoz, és folytatták a munkát, mintha semmi különös nem történt volna. Európai emberek kérdezgették tőlük, hogyhogy nem rohannak haza rémülten egy ilyen esemény után, mire ők azt mondták: most omlott össze a fél iroda, hatalmas károk keletkeztek, amelyeknek a helyreállítása rengeteg pénzbe fog kerülni a cégnek. Ráadásul sok ember megsérült, akik nem tudnak dolgozni, ki tudja, meddig, így a munkában is komoly kiesések lesznek. Ha még mi is abbahagynánk a munkát, a cégünknek nem lenne miből helyreállítani a keletkezett kárt, a romos részen dolgozó kollégáink elveszítenék a munkájukat, az ő munkájuk nélkül pedig a miénk is veszélybe kerülne. Ezért kell most folytatnunk, sőt még keményebben dolgoznunk, és miután a saját feladatunkkal végeztünk, meg kell próbálnunk a sérült kollégáink munkáját is elvégezni, mert csak így kerülhetjük el az összeomlást.
Azt gondolom, hogy ha valaha is szeretnénk túllépni a múltunk fájdalmas veszteségein, és igazán talpra állni mindenféle értelemben, akkor tanulnunk kellene a japánoktól kitartást, szorgalmat, és főleg hitet. Nem valamiféle vallást, hanem az önmagunkba vetett hitet, hogy bármilyen mélyről kell is újrakezdenünk, akkor is bármit elérhetünk, de csak akkor, ha ehhez hajlandóak vagyunk önfeláldozó módon minden tőlünk telhetőt megtenni a sikerért. Én a magam részéről ezt tartom a legfőbb tanulságnak. Nem állítom, hogy könnyű lesz, de nincs más választásunk. És nem (csak) azért, mert elkúrtuk...
