avagy a jégkorszak elmúlik, a hülyeség megmarad
(A most következő történet kitalált, bármiféle hasonlóság élő vagy egykor élt személyekkel pusztán a véletlen műve. Különben is, akinek nem inge, ne vegye magára.)
Teltek-múltak az évezredek, és a jégkorszaknak egyszer csak vége lett. Amikor az olvadó hó miatt a tenger szintje megemelkedett három méterrel, és a törzset kiöntötte a jó kis összkomfortos tengerparti barlangjából akár az ürgéket, akkor még csak bosszankodtak, mert ők nem olyan ürgék voltak, akik nagyon díjazzák, ha kiteszik száradni a napra az ágyékkötőjüket, és fél óra múlva elviszi a dagály. Amikor viszont a hómezőkkel együtt a mamutcsordák is kezdtek eltünedezni, akkor már tényleg tele lett a hócipőjük a globális felmelegedéssel.
Néhányan közülük megijedtek, hogy az addig fő táplálékukul szolgáló mamutok végleg eltűnnek, ezért javasolták a törzsnek, hogy vezessenek be szigorú vadászati tilalmat a „Mentsük meg a mamutokat!” akció keretében. Az ötletet a törzs a kitalálóival együtt elvetette, de utóbbiak az elvetésük után hamarosan kikeltek (magukból), és üvöltve kezdték követelni a jogaikat. Mivel másnap egy mamut hívatlanul ellátogatott a nem túl népszerű törzsfőnök rezidenciájára, ami a törzsfőnökre nagy (és főleg 8 napon túl gyógyuló) hatással volt, ezért a javaslatot végül mégis elfogadták. Amikor azonban az éhen maradt vadászok mamutok hiányában megették a környezetvédőket, a vadászat tovább folytatódott.
Pár év múlva egyértelművé vált, hogy a mamutok végleg kihaltak, és a törzsnek újfajta ennivaló után kellett néznie, de volt néhány különösen ütődött harcos, akik ragaszkodtak hozzá, hogy ők márpedig mamutpecsenyét fognak vacsorázni. Azt mondták, ugyanígy tettek az apáik, a nagyapáik és a dédapáik is, és nem akarták megszakítani a hagyományt. Hosszas keresgélés után eljutottak Szibériába, és ott végül találtak egy jégbe fagyott mamutot. Sokan mondták nekik, hogy vadásszanak inkább rénszarvasra vagy vaddisznóra, mert ma már az a menő, de ők ragaszkodtak a mamuttetemhez.
- Kicsit rothadtabb, kicsit büdösebb, de a miénk. – mondták.
A többiek jót röhögtek a konzerv-mamutzabálókon, és elnevezték őket konzervatívoknak. Egy idő után persze elfogyott a konzerv-mamut, és a régimódiaknak is be kellett látniuk, hogy mostantól hasznosabb lenne olyan állatra vadászniuk, ami nem halt ki tavaly nyáron. De persze sokan közülük nem látták be, és a Nagy Manitu úgy alkotta meg a természet törvényeit, hogy aki nem alkalmazkodott időben a megváltozott vacsoralehetőségekhez, az nem kapott több esélyt, és szép csendben kihalt.
Egy alkalommal egy fiatal harcos éppen hozzálátott hogy elfogyassza a frissen elejtett vaddisznót, amikor a buggyant öreg varázsló hátulról úgy fejbe csapta, hogy ijedtében elejtette a sonkát.
- Ezt meg miért csináltad?
- Mert disznóhúst fogyasztani az évnek ebben a szakában disznóság!
A harcos megszokta már, hogy a varázsló időről időre előjön a Manituval és egyéb hülyeségekkel, de azt is tudta, hogy nem jó ujjat húzni az öreggel. Na nem azért mintha kivívta volna ezzel a Manitu haragját, de a törzsfőnökét igen, és neki is hetven kilós pofonjai voltak. Ezért aztán elindult új vacsorát keríteni magának. Hátranézve a szeme sarkából, esküdni mert volna rá, hogy a varázsló vigyorogva zabálja az évnek az ebben a szakában tiltott sonkát, de talán csak rosszul látta. Kicsit később a vadász visszatért egy elejtett rénszarvas tehén elejtett húsával, és már éppen beleharapott volna, mikor hirtelen a fűbe harapott. Na persze nem halt meg, de hatalmasat harapott az előtte elterülő mezőből, amikor ő maga is elterült egy hatalmas ütéstől. Persze a varázsló volt.
- Nem eheted meg a szent tehenet!
- De hát akkor milyen állatot egyek?
- Semmilyet. A Nagy Manitu azt mondja, hogy most böjt van.
A harcos dühöngve félrevonult, de mivel a böjtnek csak nem akart vége szakadni, a varázslónak pedig mindig kéznél volt a bunkója, ezért amikor a harcosnak már kopogott a szeme a éhségtől, akkor már az a mező sem tűnt annyira rossz választásnak. Persze nem akarta hogy csorbuljon a tekintélye, ezért nem nyilvánosan kezdett legelészni, hanem elbújt a közeli bokrok közé. A harcosok nem éppen a növénytani ismereteikről voltak híresek (törzsfőnökük egyszer egy cédruson akarta megnézni az északi irányt a tölgyfa mohás oldala helyett), ezért aztán a harcos sem vette észre, hogy a bokor, amiről éppen legelészni kezdte a leveleket, egy kokacserje volt. Ennek a bokornak a levele köztudottan az egyik alapanyaga a kokónak, na nem azért mintha az ismert boxbajnok egy bokorban termesztett csodagyerek lett volna, hanem inkább a kokain nevű tiltott szer anyaga termett a bokron.. A harcos persze erről semmit sem tudott, és azt sem tartotta igazán furcsának, hogy hamarosan egyre gyakrabban álmodta, hogy elveszi a varázslótól a bunkóját, és ezúttal ő csapja fejbe, hiszen ilyen álmai a legtöbb harcosnak voltak, amióta az öreg rendszeresen a Manituval fenyegetőzve vette el tőlük a fáradságos vadászattal megszerzett zsákmányt. A harcosnak viszont tetszett ez az álom, ezért egyre gyakrabban kezdte a kellemes álmokat hozó leveleket rágcsálni, és egy alkalommal mire észbe kapott, már jól fejbe is vágta az öreget. A varázsló persze nem hagyta annyiban a dolgot, és mivel mögötte állt a törvény (a törzsfőnök így becézte a hetven kilós ünnepi igazságosztó bunkóját), ezért a harcost jól megverték, majd kivételesen hogy legyen valami változatosság is, felakasztották. Ő lett hát a történelem első olyan embere, akinél a drog kétszeresen is függőséget okozott.
Mivel a jégkorszak már elmúlt, a törzsnek nem volt többé szüksége a hideg miatt magukra vett állatbőrökre, így aztán a harcosok csodálkoztak, hogy az asszonyok ahelyett hogy ledobták volna a megváltozott éghajlat miatt már túlságosan is meleg bőröket, inkább még többet akartak a férjeiktől. Sőt az vált a férfiasság egyik fokmérőjévé, hogy melyik harcos tud több és ritkább bundát szállítani az asszonyának.
A divat feltalálása után néhány évvel az egyik fiatal harcos, miután már rengeteg ritka prémmel ajándékozta meg az örökös jókedvvel, bőséggel és 120-as mellbőséggel megáldott szerelmét, úgy gondolta, hogy itt lenne az ideje, hogy egyszer végre már a bundái nélkül is megtekintse a kiszemelt hölgyet, így aztán megkérte, hogy vegye le a meleg nyári napon amúgy is felesleges ruhadarabokat. De a lány azt mondta:
- Szó sem lehet róla! Én nem vagyok pléhboly-nyuszika!
- Pléhboly-nyuszika? Olyat még nem ettem… De nem is megenni akarlak én, hanem meg…
- Ki ne mondd! – szólt rá a lány. - Van fogalmad róla, mit mondana az ORTT, ha egy ilyen szolid kis történetben ilyen szavak lennének?
A harcosnak persze gőze sem volt róla, hogy mi az az ORTT, és hogy egyáltalán van-e valamilyen hatásköre a kőkorszakban, de a biztonság kedvéért taktikát változtatott:
- Ugye azt tudod, hogy mi Neander-völgyiek vagyunk?
- Igen.
- És azt is tudod hogy már megjelentek a modern emberek, akik pár ezer éven belül kiszorítanak bennünket a világból?
- Ööö… ha te mondod…
- Szóval rajta vagyunk a különösen veszélyeztetett emberfélék listáján, te meg itt kéreted magad?
Ez az érv valószínűleg hatott, mert a harcos egy óra múlva különösen vidáman bújt elő a barlangjából, és az ismert slágert énekelte:
- „Sárika egy óra múlva enyém lett, mert tudtam én, hogy nem hiába beszélek…”
Tovább is énekelt volna, de akkor eszébe jutott, hogy nem egészen biztos benne, mennyire vonatkoznak a XXI. századi szerzői jogi törvények a kőkorszakiakra, és mivel a Mahasz-t és az Artisjus-t még az ORTT-nél is jobban tisztelte (magyarul fosott tőle, mint Juli néni a hordós káposztától), ezért inkább nagyon gyorsan elhallgatott. Annál is inkább, mert a „rajongótábora” már készítette a bunkókat arra az esetre, ha nem hagyja abba azonnal az óbégatást. Ezt egyébként ő meglehetősen súlyos rasszizmusként értékelte volna, ugyanis valamilyen rejtélyes okból az ő bőrszíne jóval sötétebb volt a törzs többi tagjáénál. A sötét bőrszín és a muzikalitás néhány ezer évvel később egyik leszármazottjánál is megmaradt, aki Fekete Pákó néven énekelt hatalmas slágert az ük-ük-ükapja esetéről. A megfogalmazás változott, de a téma nála is változatlan maradt:
- „Addideja didit, az anyád úristenit…”
A törzsnek a tagjai sok más hasonlóan lökött leszármazottal is megajándékozták a világot, így talán nem is olyan meglepő, hogy a legújabb evolúciós elméletek ezt a tanulságot vonták le a létezésükből:
A fejlődés egy bizonyos fokán néhány majom lemászott a fáról, és eljön majd a fejlődésnek az a foka is, amikor néhány majom visszamászik oda.
