avagy (torkomra) forr-a-dalom
(A most következő történet kitalált, a valósággal való bármilyen egyezésről a varázsló és/vagy a törzsfőnök tehet)
Egy szép napon a dinkák törzse megelégelte az eddigi törzsfőnök tevékenységét, és az embereivel együtt leváltották, miközben a varázslót törzsfőnökké nevezték ki.
A régi törzsfőnök és harcosai összepakolták a holmijukat, és már indultak volna új vidéket keresni, de akkor valakinek feltűnt, hogy a holmijukat tartalmazó zsák akkora, hogy abba a törzs összes holmija is befért volna. A varázsló erre megpróbálta elszámoltatni őket, de kiderült, hogy nem fog menni, egyrészt, mert a törzsfőnök emberei kettőig sem tudtak elszámolni (sőt fél háromig sem), ez egyébként hamarosan meg is látszott a törzs anyagi helyzetén, másrészt mert néhány medvebőrt végül visszaadtak a zsákból, persze kizárólag négyszemközt, és az új főnök személyes használatára.
Mivel a leltározás után kiderült, hogy a régi törzsfőnök emberei „véletlenül” a szerszámokat is magukkal vitték, ezért a törzs kénytelen volt szerezni néhány alig használt medvebőrt (az eredeti gazdája alig használta bocs kora óta), majd elmentek a szomszéd törzshöz új szerszámokat vásárolni. Régi szokás volt, hogy a törzsek közötti kereskedelemben egy kőbaltáért egy medvebőrt kértek, de amikor a lököttek küldöttségének a vezetője elmesélte, hogyan jártak, és hogy nincs egy darab szerszámuk sem, amivel dolgozhatnának, a szomszéd törzs arra gondolt, hogy kihasználják az alkalmat, és közölték, hogy ezentúl három medvebőrt kérnek kőbaltánként.
Mikor a küldöttség hazatért, és kiderült, hogy milyen üzletet kötöttek, a törzsfőnök kérdőre vonta a küldöttség vezetőjét, hogyan történhetett mindez.
- Hát… izé… elmondtam nekik, mekkora bajban vagyunk…
- Mi van??? Peti, te nem vagy normális! Ha még egyszer ilyet csinálsz, én szíjat hasítok a hátadból, aztán a többiek azt hiszik majd, hogy felcsaptál szíjgyártónak!
Másnap az egyik harcos lélekszakadva rohant be a törzsfőnökhöz:
- Főnök, a régi törzsfőnök ellopta a libákat!
- Marhaság, az előbb voltam a baromfiudvarban, megvannak mind.
- Nem azokat a libákat… A három nagydudájú szőkét! A felségeidet!
- Ja, hogy azért nem láttam őket napok óta? Hm… nehogy üldözzétek őket!
- De még egy csomó dolgot elvittek, amit visszaszerezhetnénk tőlük!
- Ha azt mondtam, hogy nem, akkor nem. Még a végén visszahoznátok nekem azt a három libát.
A törzs harciasabb tagjainak ugyan nem tetszett, hogy futni hagyják a régi vezetőséget, és ijesztő harci díszekbe öltöztek, de az új főnök figyelmeztette őket, hogy ha sokat balhéznak, akkor kaphatnak két nagy pofont, amitől úgy beijedtek, hogy még a vezetőjük is lemosta a harci díszeit, és ezután rendes ágyékkötőben járt a törzsi gyűlésekre.
Nem sokkal ez után elterjedt, hogy a régi törzsfőnök vissza akar térni a harcosaival, és meg akarják támadni az új főnököt. A biztonság kedvéért őrszemeket állítottak, hogy jelezzék, ha a régiek támadnának, és egy napon az egyik őrszem berohant a barlangba.
- Főnök, megfújták a harci riadót!
- Érdekes, én semmit sem hallok.
- Hát pont erről beszélek, a régi főnök emberei még azt is megfújták…
Végül a várva várt csata érdeklődés hiányában elmaradt, de mivel időközben a jégkorszak is a végéhez közeledett, egyre több hír érkezett arról, hogy az emelkedő tengerszint sorban elönti a tengerparti barlangokat, és egyre több törzs van nyakig a… vízben. A dinkák először azt hitték, hogy ők megúszhatják, de végül eljött az a nap, amikor nekik is úszniuk kellett.
Nagy nehezen a partra evickéltek, és szerencsés módon egy jó kis összkomfortos barlang előtt értek partot. Besétáltak, hogy elfoglalják az új otthonukat, és majd frászt kaptak, amikor az egyik sarokban megpillantottak egy rakás csontvázat. A törzsfőnök azonban megnyugtatta őket:
- Szerintem ezeket is a régi főnök emberei hagyták itt, hogy elijesszenek minket. De mi nem hagyjuk magunkat.
Kipakolták a csontvázakat, bár ez akkora meló volt, hogy közben elég sokszor szidták a régi vezetők nénikéjét, aki mellesleg csóró kisnyugdíjas volt, és semmiről sem tehetett, de hát ahol dolgoznak, ott ugye hullik a forgács. Végül szépen berendezkedtek, és elindultak vadászni. Egyszer azt hitték, hogy mégis támadnak a régi főnök emberei, de csak egy csapat megriadt szarvas gázolt át rajtuk. Továbbmentek, de valahogy sehol sem találtak vacsorát, amikor egyszer csak furcsa morgásra lettek figyelmesek.
- Ennyire korog a gyomrod? – kérdezte a törzsfőnök a mellette álló harcost.
- Frászt, úgy tűnik, kitört a vulkán.
Gyorsan hazarohantak, de mire odaértek, a barlangjukat már elöntötte a láva. Mikor a lávafolyam levonult, már csak egy csúnyán megégett medvebőrt találtak. Sajnos a tulajdonosa is benne volt, de nem az eredeti, hanem a törzs egyik otthon maradt harcosa. Az emberek először nagyon dühösek lettek a törzsfőnökre, aki nem tudta megvédeni őket, mások a vulkán lábánál élő törzset okolták, de végül kiderült, hogy ilyesmi sajnos előfordul, és szomorúan elindultak új otthont keresni. Ekkor derült ki igazán, hogy a többi környékbeli törzs nem is olyan gonosz, amilyennek hitték, a katasztrófa hírére sorban odamentek hozzájuk, és kisegítették őket kisebb-nagyobb dolgokkal. Még egy olyan törzsfőnök is adott nekik ingyen néhány szerszámot és medvebőrt, akiről pedig azt hitték, hogy legszívesebben elkergetné a környékről a törzset. Hamarosan új barlangjuk is akadt a közelben, és bár a szomszéd törzsek megtették, amit lehetett, azért a törzs még mindig elég nehéz helyzetben volt.
A törzsfőnök a válságra való tekintettel mindenféléket kitalált, amit egy ideig megértően fogadott a törzs, de egy napon a törzsfőnök azt találta mondani, hogy a tűz volt a baj okozója, ezért a tűzgyújtás mostantól a törzsfőnök kizárólagos joga lesz. A törzs egy része persze felháborodott, és dühösen kérdezték, hogy akkor hol fogják megsütni a pecsenyéjüket, és hol fognak melegedni öreg napjaikon, de a főnök hajthatatlan volt, és elkezdte begyűjteni a törzs tagjaitól a kovaköveket. Ezzel már a Vének Tanácsánál is kihúzta a kovakövet, akarom mondani a gyufát, még az az öreg bölcs is elküldte a fenébe, akiről pedig az egész törzs tudta, hogy korábban kifejezetten jóban voltak, és pont a törzsfőnök ajánlotta a tanácsba. Kijelentették, hogy nem szép dolog kihúzni a gyufát, főleg nem a’Zemberek kezéből, és a főnöknek ehhez nincs joga. Válaszul a főnök közölte, hogy ez éppen a’Zemberek érdeke, a Vének Tanácsának nincs joga beleszólni ebbe, és ha nem tetszik, akkor elmehetnek ők abba jó ku…
(Kedves gyerekek! Most szóltak, hogy az új blogírási szabályok szerint rendes gyerekeknek nem szabad ilyen csúnyán beszélni – rendetleneknek pedig még blogot írni sem szabad – és ha valaki mégis megszegné a szabályt, akkor a hőn szeretett törzsfőnökünk által felállított Törzsfőnöki Hírközlési Hatóság Ford Fairlane Főosztálya megkeresi, és egy hetven kilós bunkóval úgy pofán b@ssza, hogy nyekken.)
Mindenesetre a főnök is érezhette, hogy ez így egy kicsit erős lesz, és mivel nem akart különösebb balhét, ezért megígérte a harcosoknak, hogy természetesen, amikor szükségük lesz rá, akkor ad nekik tüzet. Másnap aztán néhány harcos odament hozzá, hogy szeretnének megsütni egy vadkant, mire a főnök szó szerint elismételte nekik az ígéretét, csak a szórenden változtatott egy kicsit. Az eredeti ígéret úgy hangzott, hogy „Majd én adok nektek tüzet!”, a módosított változat pedig úgy, hogy „Majd adok én nektek tüzet!” A harcosok ekkor megkérték, hogy legalább a főnöki tűz mellett sütögethessék a pecsenyéjüket, mire a törzsfőnök közölte velük, hogy az rendben van, de akkor adják oda neki a fél vadkant.
- Micsoda? De hát ezt mi ejtettük el!
- Hát ez az, ha úgyis olyan dög nehéz, hogy elejtettétek, akkor nem sokkal jobb, ha nekem adjátok a felét? A maradékot talán már nem ejtitek el.
Később a harcosok megtudták, hogy a folyónál, ahol letelepedtek, a másik parton él egy elég furcsa törzs. Az volt a szokásuk, hogy minden évben egyszer fáklyás felvonulást tartottak, de mivel ezt mindig nyár közepére időzítették, amikor amúgy is kánikula volt, ezért a hőség miatt mindannyian egy szál ágyékkötőben vonulgattak. Persze a nyár közepén ez sem sokat segített, főleg hogy a fáklyáik tüze is fokozta a helyzetet, egyszóval izzott körülöttük a levegő. A dinkák törzse a körülöttük lévő forróság után el is nevezte őket „melegeknek”. A dinkák törzse bizalmatlan volt a „melegekkel”, mert nagyon nem tetszett nekik, hogy a tűzzel játszanak, ráadásul az ő oldalukról nézve elég sivár vidéken éltek, és kifejezetten nyeszlettek voltak. Egyszer aztán átkiabáltak nekik, hogy miért nem úsznak át a folyón, hiszen itt sokkal több a vad, jobb az élet, és ha átjönnek, akkor majd ők is lehetnek erős, egészséges harcosok.
- Ha átúsztok hozzánk, ti is olyanok lesztek, mint mi.
- Mi is ettől tartunk…
- De hát itt sokkal több a vad.
- Viszont a folyón hatalmas hullámok és örvények vannak, lehetetlen átúszni.
- Dehogy lehetetlen, csak akarnotok kellene, és biztosan sikerül.
- Miért nem úsztok át ti hozzánk?
- Hogy mi? Ööö… hát mi nem tudunk annyira úszni…
- Tényleg? Pedig ti vagytok azok az erős, egészséges, dicső harcosok, és mégsem tudtok átjönni a mi oldalunkra? Akkor mi ezekkel a nyeszlett izmainkkal hogyan lennénk rá képesek?
Ezt a dinkáknak is el kellett fogadniuk, és bár volt köztük pár ütődött harcos, aki egy ideig még dobálózott a szavakkal (esetleg kövekkel, leselejtezett élelmiszeripari termékekkel), végül csak megunták, és szépen hazamentek, a „melegek” törzse pedig idővel belátta, hogy 40 fokban fáklyákkal vonulgatni nem túl kényelmes, és már nem is olyan látványos, így egy idő után ők is felhagytak ezzel a szokással.
A dinkák törzse ezután még sok viszontagságot átélt, idővel szépen gyarapodni kezdtek (na jó, volt, aki nem), szerették az új törzsfőnöküket (na jó, volt, aki nem), és boldogan éltek (na jó, volt, aki nem), amíg ki nem haltak (na jó, volt, aki nem).
