- avagy akkor higgy a törzsfőnöknek és a varázslónak, amikor mamutcsorda legelészik a sírjukon
(A most következő történet kitalált, bármiféle hasonlóság élő vagy egykor élt személyekkel pusztán a véletlen műve. Különben is, akinek nem inge, ne vegye magára.)
Egyszer volt, hol nem volt, úgy százezer évvel ezelőtt a mai Spanyolország területén élt egy ősember törzs. Nagy és erős harcosok voltak, de szellemi képességeikre jellemző, hogy ha egyszer Neander-völgyiek voltak, akkor mégis mi a túrót kerestek az Ibériai-félszigeten?
A válasz egyszerű. Egy alkalommal hosszabb vadászatra indultak, és az otthon maradottak a lelkére kötötték a vezetojüknek, hogy ha szeretnének hazatalálni, akkor figyelje a tölgyfákat, mert azoknak mindig az északi oldalán nő ki a moha. Sajnos arról az apróságról elfeledkeztek, hogy a törzsfőnök háromszor bukott meg növénytanból, így az utat egy cédruson próbálta megnézni. Ezért aztán a harcosok Lipcsénél véletlenül balra fordultak, az otthon maradottak pedig vacsora hiányában szép csendben kihaltak. Mellesleg a "kitunő" tájékozódási képesség a törzsfőnöknél családi vonás volt, egy Kolumbusz nevu leszármazottja pár évezreddel késobb Amerikában kereste Indiát, és bár viszonylag kevés buddhista szerzetessel találkozott az inkák falujában, neki sem igazán tűnt fel hogy eltévedt. De ez már egy másik történet.
Bár a harcosok nem kifejezetten a szellemi képességeikkel tűntek ki az átlagból, amikor a Pireneusokban elérték a hóhatárt, akkor azért már nekik is kezdett feltűnni, hogy talán nem egészen pontosan tartják a hazafelé vezető irányt. Észrevételeiket jelezték a törzsfőnöknek, aki a - kőkorszaki szintű - demokrácia elkötelezett híve volt, ezért az észrevételeket a kor fogalmaihoz képest meglehetősen demokratikus formában megtárgyalták.
Néhány kivert foggal és törött bordával később megegyeztek abban, hogy a törzsfőnök igenis kitűnően tájékozódik, és egyébként is, ha már idáig eljöttek, akkor nem fordulnak vissza. A hegyeken túljutva dús legelőket és egy hatalmas bölénycsordát pillantottak meg, ami rendkívüli módon megnövelte a törzsfőnök népszerűségi indexét a kőkorszaki Szonda Ipsosnál, így a harcosok hangos kurjongatással elindultak az új hazájukba hont foglalni.
A törzs szokásai szerint minden harcos azt ette, amit fogott. Aki csak a dárdája végét fogta, az pedig éhen maradt. Ez különösen a törzs varázslója számára volt kellemetlen szokás, ugyanis ő a mozgáskoordinációját tekintve a mérsékelten dinamikus kategóriát képviselte. Ezt a politikailag kevésbé korrekt kifejezéseket használó őskokorban igen gyakran a "tök béna volt" szókapcsolattal jellemezték.
Egy szép napon, amikor a varázslónak már úgy korgott a gyomra, hogy a vadiúj, összkomfortos barlangjuk elfoglalásakor azzal kergették ki a barlangi medvét, az öreg kezdte úgy érezni, hogy ha ez így megy tovább, ez az idő előtti kihalásához fog vezetni, amit mindenképpen szeretett volna elkerülni.
A megoldáson morfondírozva leült egy fa tövébe, és nem vette észre, hogy pont egy hangyaboly közepén sikerült helyet foglalnia. Mikor a hangyák a gatyában elkezdték tenni a dolgukat, a varázsló ijedtében olyan szenvedélyes rokizásba kezdett, hogy azt még Elvis is megirigyelte volna. Rock & rollt járni egy olyan korban, ahol még a tam-tam dobot is éppen csak feltalálták, meglehetősen súlyos következményekkel járhat. Ez a következmény a varázsló esetében éppen húsz kiló volt, ekkora husánggal vágta fejbe egy rémült harcos, aki azt hitte, hogy szegény varázsló teljesen megkergült. Mikor magához tért, a varázslónak még mindig tiltott önkényuralmi jelképek ugráltak a szemei előtt, és mivel némi összefüggést vélt felfedezni a gatyájában mászkáló hangyák és a szeme elott ugráló csillagok között - tudniillik mindkettő vörös volt - rögtön elkezdett büdös komcsizni. Mivel a törzs egyelőre az ősközösség szintjénél tartott, a harcosok ezt sem tudták mire vélni, és már éppen nyúltak volna a bunkó után, de ekkor a varázsló elérkezett Marxhoz és a Tőkéhez, ebből az értelmesebb harcosok megértették, hogy a varázslónak a tökét csipkedték össze a hangyák.
Késobb a varázslónak támadt egy ötlete, így amikor a harcosok rákérdeztek mit jelentettek az elobbi furcsa események, a varázsló fölényesen így szólt:
- Beszéltem a Nagy Manituval. Megígérte, hogy mostantól segíteni fogja a vadászatunkat, és mindig lesz elegendő zsákmány, cserébe csak át kell adnotok a legjobb falatokat az ő szerény szolgájának. Gyengébbek kedvéért: nekem!
A harcosok örültek az ajánlatnak, és bár nem tetszett nekik, hogy a varázsló potyázni akar, mégis beleegyeztek a dologba. Ettol azonban semmivel sem lettek ügyesebbek, így néha még mindig nem fogtak semmit. A sokadik ilyen eset után kérdore akarták vonni a varázslót, ami az ő számára újabb kellemetlen következményekkel - azaz súlyos pofonokkal - járt volna, ezért aztán rámutatott a leggyengébb harcosra, és azt mondta:
- Miatta nem sikerül a vadászat, a Nagy Manitu haragszik rá, mert nem hisz benne eléggé!
Szerencsétlen harcost a többiek ez után olyan pépesre verték, hogy még a fogatlan vén varázslónak sem jelentett gondot hogy falatozzon belőle. Merthogy megvolt az a kellemetlen szokása a törzsnek, hogy ha bölény épp nem került lándzsavégre, akkor végszükség esetén egymást is megették. A varázsló így egy időre ismét biztonságba került, de miután a harcosok elég sokat bénáztak, így egyre többször kellett hasonló módszerekhez folyamodnia, és egy szép napon azt vette észre, hogy fogynak a harcosok. A varázsló betojt, mert ugye ha nincsenek harcosok, akkor vacsora sincs, ezért elkezdte törni a fejét, hogy mit lehetne kitalálni. Ahogy elgondolkodva sétált, meglátott egy fiatal harcost, aki unalmában a porba rajzolgatott. A varázsló odament hozzá, és azt mondta:
- A Nagy Manitu látta milyen ügyes kezed van, ezért arra kér téged, hogy fesd fel a barlangunk falára a bölény képmását.
Amikor a mű elkészült, akkor pedig odafordult a harcosokhoz, és így szólt:
- Ismét beszéltem a Nagy Manituval, és azt mondta, most már biztosan segíteni fog nektek a vadászatban, csak még egy utolsó próbatételt kell kiállnotok. Azzal kell bizonyítanotok a hitetek erejét, hogy minden reggel a vadászat előtt odaálltok a barlang szemközti falához, és a dárdáitokkal megdobáljátok az elejteni kívánt bölény képmását.
A harcosok szót fogadtak, és csodák csodájára, néhány héten belül tényleg egyre gyakrabban sikerült a vadászat, a következő tavaszra pedig már szinte sohasem hibázták el a vadat. Persze nagyon örültek, és így a varázsló is mindig annyit zabálhatott, amennyit csak bírt. Egy napon azonban, amikor szokása szerint végigjárta a vadászat után a harcosokat, hogy begyűjtse a részét a vesepecsenyéből, az egyik harcos, ahelyett hogy engedelmesen átadta volna a részét, inkább jól fejbe csapta a bunkójával. A varázsló mostanában nem tapasztalt ilyesmit, ezért ráförmedt a harcosra:
- Mi az, hogy nem adod ide a részemet? Hát nem félsz te a Nagy Manitutól? Hiszen már segített is neked a vadászatban, mégsem hiszel benne?
Mire a harcos így válaszolt:
- Na ide figyelj varázsló! Mindketten tudjuk, hogy a Nagy Manitut csak kitaláltad. A vadászat nem azért lett sikeresebb, mert ő segített nekünk, hanem mert sokkal ügyesebbek lettünk amióta minden nap gyakoroltatod velünk a célba dobást.
A varázsló nagyon ijedt képet vágott, ám a harcos így folytatta:
- Mindazonáltal ismered a tegnapi sajnálatos eseményeket, amikor is a törzsfőnököt széttépte a kardfogú tigris. Nos, ha holnap esetleg odaállsz a harcosok elé, és közlöd velük, hogy a Nagy Manitu azt óhajtja, hogy én legyek az új vezető, akkor nem buktatlak le, sőt megígérem, hogy ameddig én leszek a törzsfőnök, addig te leszel a törzs köztiszteletben álló varázslója, mindig bőven lesz ennivalód, és annyit kamuzhatsz ezeknek a lökötteknek, amennyit nem szégyellsz.
Így is történt, innentől kezdve a törzsfőnök és a varázsló kart karba öltve hülyítették a népüket, és boldogan éltek, amíg ki nem haltak.
De vajon kihaltak egyáltalán? Na de ez már megint csak egy másik történet.
